35

A csatornán

A csatorna mély, zöld vizén - melynek márványszegélyű partját az idő már teliszórta fekete foltokkal és mohával, méltóságteljesen siklott az Anglia címerével és zászlajával ékesített hosszúkás, lapos bárka, rajta díszmennyezet, s az egész alkotmány hatalmas damasztsely­mekkel borítva, amelyek rojtjai a vízen úsztak. Nyolc evezős csöndes, könnyed evezéssel hajtotta a bárkát, amely a hattyú lassú méltóságával úszott a csatornán, az igazi hattyúk pedig, mivel birtokukban háborgatták őket a bárka vonta barázdák, messziről figyelték a fényt és zajt... Zajt is, mert a bárkán egy gitáros és lantos, két énekes és több udvaronc volt, mind arannyal és drágakövekkel borított öltözékben, s versengve kellemkedtek, hogy kivívják lady Stuart tetszését: IV. Henrik unokája, I. Károly leánya, II. Károly nővére a bárka mennyezete alatt a díszhelyet foglalta el.

Mi már ismerjük az ifjú hercegnőt, láttuk édesanyjával együtt a Louvre-ban, amikor nem volt tüzelőjük, se kenyerük, hanem a koadjutor és a parlament kegyelméből éltek. A hercegnő tehát, mint fivérei is, nélkülözött fiatalságában; de hirtelen elmúlt a hosszú és rettenetes álom, és most ott ült a trón lépcsőjén, udvaroncok és hízelgők vették körül. Mint Stuart Mária, amikor kiszabadult a börtönből, a hercegnő is nagyokat szippantott a levegőből, az életből, a szabadságból, mi több, a hatalomból és a gazdagságból is.

Lady Henriette felnövekedvén, ritka szépség lett, s az angol restauráció, mely akkor ment végbe, híressé tette. Nyomorában elvesztette gőgjét, de a gazdagságban ismét megtalálta. Sugárzott az örömtől és a jóléttől, hasonlóan azokhoz az üvegházi virágokhoz, amelyeket künn felejtenek egy éjjel, s megcsípi őket az első őszi dér, lehajtják fejüket, de másnap, amikor átmelegíti őket az a levegő, amelyben születtek, sokkal ragyogóbban és szebben egyenesednek fel újra.

Lord Villiers Buckingham, kinek atyja oly nevezetes szerepet játszott történetünk elején,60 a csinos lovag, mélabús a nőkkel, kedélyes a férfiakkal. Wilmot of Rochester viszont mind a két nemmel szemben jókedvű és tréfálkozó volt. Ők ketten álltak ebben a pillanatban lady Henriette előtt, és versenyeztek, hogy melyikük tudja jobban megnevettetni a hercegnőt.

Maga a szép és fiatal hercegnő arannyal hímzett bársonyvánkosra dőlt, lecsüggő kezét a vízbe mártogatta, és közönyösen hallgatta a zenét, de mintha nem is hallaná, és hallotta a két lovag szavait, de mintha máshol jártak volna gondolatai.

Lady Henriette ugyanis, ez a vonzó, bájos nő, aki egyesítette magában Franciaország és Anglia minden bűbáját, még sohasem szeretett, s ezért kegyetlenül kacér volt. A mosoly, a fiatal leányoknak ez az ártatlan bája sem derítette fel soha az arcát, és ha néha felemelte szemét, hogy egyik vagy másik gavallérjára szögezze, szokásos merész udvarlásuk egy csapásra visszahőkölt és félénk lett tőle.

A bárka csak úszott, a zenészek nekivadultak, és az udvaroncok maguk is kezdtek kifulladni. A vízi sétát egyébként nagyon egyhangúnak érezhette a hercegnő, mert egyszer csak türelmetlenül megrázta a fejét, és így szólt.

- No, uraim, ebből elég ennyi, menjünk vissza!

- Ó, hercegnő - szólt Buckingham -, nagyon szerencsétlenek vagyunk, mert nem tudtuk kellemessé tenni fenségednek ezt a sétahajózást.

- Anyám vár rám - felelte lady Henriette -, egyébként őszintén megvallom, uraim, hogy unatkozom.

És miközben kegyetlen szavait kimondta, a hercegnő egy-egy pillantásával igyekezett megvigasztalni a szokatlan őszinteségtől megdöbbent két fiatalembert. Pillantásának megvolt a hatása, a két férfi arca felderült. Ám a következő pillanatban a kacér hercegnő, nyilván azt gondolva, hogy máris messzire ment ily közönséges halandókkal szemben, hátat fordított két szépbeszédű gavallérjának és elmerült álmodozásába, amihez a két fiatalembernek szemmel láthatólag semmi köze nem volt.

Buckingham haragjában ajkába harapott, mert csakugyan szerelmes volt lady Henriette-be, és ilyképpen mindent a szívére vett. Rochester is ajkába harapott, de minthogy eszével mindig tudott uralkodni szívén, ezúttal is voltaképp gúnyos nevetését fojtotta el. A hercegnő szeme a gyepes és virágos lankán merengett el, nem törődve a két fiatalemberrel, s messziről észrevette Parryt és D’Artagnant.

- Ki jön ott? - kérdezte.

A két fiatalember villámgyorsan abba az irányba fordult.

- Parry - felelte Buckingham. - Senki, csak Parry.

- Bocsánat - szólt Rochester -, de úgy látom, nem egyedül jön!

- Bizony - szólt a hercegnő unottan -, aztán meg mit jelent, hogy “Senki, csak Parry”?

- Azért mondtam, hercegnőm - szólt Buckingham megbántva -, mert a hű Parry, a bolyongó Parry, az örökös Parry, azt hiszem, nem nagyon fontos személyiség.

- Téved, herceg: Parry, a bolyongó Parry, mint maga nevezi, mindig családom szolgálatában bolyongott, ez az öregember mindig kedves jelenség számomra.

Lady Henriette a szépasszonyok, de kivált a kacér nők receptjét követte: a szeszélyről áttért az ellenkezésre. Az udvarló eltűrte a szeszélyt, az udvaronc pedig kénytelen volt meghajolni a hercegnő ellentmondó kedve előtt. Buckingham meghajolt, de nem felelt semmit.

- Már az igaz, hercegnő - szólt Rochester szintén meghajolva -, hogy Parry a komornyikok gyöngye; csakhogy Parry, hercegnőm, már nem fiatalember, és mi fiatalemberek, csak akkor nevetünk, ha vidám dolgokat látunk. Hát vidám látvány egy aggastyán?

- Elég, milord - szólt szárazon lady Henriette -, ez a társalgási téma sért.

Aztán mintha saját magának mondaná, így szólt:

- Igazán hallatlan, hogy fivérem barátai milyen kevés tekintettel vannak a király hű szolgáira!

- Ó, Madame - kiáltott fel Buckingham -, oly tőrrel döfi át szívemet, amit saját kezével kovácsolt.

- Mit jelent ez a francia madrigálból vett fordulat, herceg úr? Én nem értem.

- Azt jelenti, Madame, hogy fenséged, aki oly jó, oly bájos, oly gyöngéd, maga is nevetett, akarom mondani mosolygott Parry együgyű fecsegésén, amit most aztán oly nagyra becsül.

- Kérem, milord - szólt lady Henriette -, ha ennyire megfeledkeztem magamról, rosszul tette, hogy emlékeztetett rá.

És a hercegnő türelmetlen mozdulatot tett.

- A derék Parry, úgy látszik, beszélni akar velem. Rochester úr, kérem, legyen szíves, intézkedjék, hogy a bárka kikössön.

Rochester sietett megismételni a hercegnő parancsát. Egy perc múlva a bárka a parthoz simult.

- Szálljunk ki, uraim - mondta lady Henriette, miközben elfogadta Rochester karját, bár Buckingham közelebb volt hozzá, és szintén karját nyújtotta neki. Rochester pedig alig tudta palástolni büszkeségét, tőrt döfve vele a szerencsétlen Buckingham szívébe, hogy ő vezetheti át a hercegnőt a kis hídon, amelyet a bárka legénysége tett a királyi csónak és a part közé.

- Hová megy fenséged? - kérdezte Rochester.

- Láthatja, milord, a derék Parry elé, aki mindenütt ott van, ahogy Buckingham lord megjegyezte: Parry engem keres szemével, amely az értünk ontott könnyektől gyengült meg.

- Ó, Istenem - felelte Rochester. - Milyen szomorú ma fenséged! Azt hiszem, csakugyan nevetséges bolondnak látszunk.

- A saját nevében beszéljen, milord - vetette közbe Buckingham lenézőn. - Engem annyira nem kedvel őfensége, hogy egyáltalán észre sem vesz.

Sem Rochester, sem a hercegnő nem felelt. Lady Henriette gyorsabb járásra késztette lovagját. Buckingham elmaradt hátul, s hogy egyedül volt, szabad folyást engedve dühének, zseb­kendőjét harapdálta, s a harmadik harapásra ronggyá is tépte.

- Parry, jó Parrym - szólította meg halkan az öreget a hercegnő -, gyere ide, látom, hogy engem keresel.

- Ó, hercegnőm - mondta Rochester, jólelkűen a hátul kullogó társa segítségére sietve -, ha Parry nem látja is meg fenségedet, az a férfi, aki nyomában van, elég jó vezető még egy vak ember mellé is; mert hiszen szinte lángol a szeme. Valóságos kettős lámpájú világítótorony ez az ember.

- Mindenesetre szép és harcias arcot világít meg - jegyezte meg a hercegnő, aki minden alkalmat felhasznált a kíméletlen támadásra.

Rochester meghajolt.

- Azokra az életerős katonafejekre emlékeztet, amilyeneket csak Franciaországban lehet látni - folytatta a hercegnő ama szép nők makacsságával, akik tudják, hogy büntetlenül kacérkod­hatnak.

Rochester és Buckingham összenézett, mintha azt kérdeznék egymástól: “Ugyan mi lelte a hercegnőt?”

- Buckingham úr, nézze meg, kérem, mit akar Parry -, mondta lady Henriette. - Menjen.

A fiatalember kegynek tekintette ezt a küldetést, újra bátorságra kapott, és Parry elé sietett, aki D’Artagnannal a nyomában, lassan lépkedett az előkelő társaság felé. D’Artagnan is lassan és előkelően lépdelt, mint egy egyharmad milliós D’Artagnanhoz illik, vagyis nem kérkedőn, de nem is félénken. Buckingham nagy buzgalommal igyekezett kedvében járni a hercegnőnek, aki leült egy márványpadra, mintha kifárasztotta volna az a gyalog tett pár lépés. Amikor Buckingham már csak néhány lépésnyire volt Parrytól, az öreg egyszerre ráismert.

- Ó, milord - mondta elfulladva -, lenne oly szíves a király parancsát teljesíteni?

- Milyen parancsot, Parry úr - kérdezte az ifjú lord, s hangjának hidegségét csak azért mérsékelte, hogy kedvében járjon a hercegnőnek.

- Őfelsége arra kéri, milord, hogy ezt az urat mutassa be Stuart Henriette hercegnőnek.

- De ki ez az úr? - kérdezte a herceg gőgösen.

Mint tudjuk, D’Artagnan könnyen gyanút fogott; Buckingham hangja sehogy sem tetszett neki. Végignézett a hercegen, összeráncolta szemöldökét, és nagyot villant a szeme, de mégis erőt vett magán:

- D’Artagnan lovag, milord - felelte teljes nyugalommal.

- Bocsásson meg, uram, de ezzel nem lettem okosabb, mert csak a nevét tudom.

- Ami azt jelenti?

- Hogy nem ismerem.

- Én szerencsésebb vagyok, mint milord - felelte D’Artagnan -, mert nekem volt szerencsém megismerni a családját, főként pedig hírneves édesapját, Buckingham herceget.

- Az apámat? - kérdezte Buckingham. - Csakugyan, úgy rémlik, mintha... Azt mondta, D’Artagnan lovag?

D’Artagnan meghajolt:

- Saját személyében - szólt.

- Bocsásson meg: nem ama francia lovagok közül való, akiknek valami közös titkuk volt apámmal?

- Úgy van, herceg, az egyik francia én vagyok.

- Akkor, uram, bocsásson meg, de meg kell mondanom: különösnek tartom, hogy apám életében sohasem emlegette.

- Nem bizony, mert atyjaura csak halála pillanatában hallhatott rólam; én figyelmeztettem őt, Ausztriai Anna királyné inasa útján, az életét fenyegető veszedelemre. Sajnos, a figyelmeztetés későn érkezett.

- Mindegy, uram - szólt Buckingham -, most már értem, hogy mivel jó szolgálatot akart tenni apámnak, eljött, hogy a fia pártfogását kérje.

- Először is, milord - felelte D’Artagnan egykedvűen -, senki pártfogását nem kérem. II. Károly király őfelsége, akinek volt szerencsém némi szolgálatot tenni (mondhatom az életem ilyesfajta foglalatoskodásban telt el), II. Károly tehát, aki megtisztel jóakaratával, azt kívánta, hogy mutassanak be testvérhúgának, lady Henriette-nek, mert hátha még valaha az életben szolgálatára lehetek a hercegnőnek is. Minthogy pedig a király úgy értesült, hogy lordságod most a hercegnő őfensége mellett tartózkodik, Parry közvetítésével önhöz utasított. Ennyi az egész. Nem kérek öntől semmit, és ha nem akar bemutatni a hercegnőnek, sajnálattal eltekintek tőle, és bátorkodom magam bemutatkozni.

- Remélem azonban - folytatta Buckingham, aki mindenáron azt akarta, hogy övé legyen az utolsó szó -, nem hátrál meg a magyarázat elől, ha már szóba hozta?

- Nem szoktam soha meghátrálni - felelte D’Artagnan.

- Akkor tudnia kell néhány bizalmas részletet apámról, minthogy titkos kapcsolatban volt vele.

- Ez a kapcsolat már rég a múlté, hiszen milord még a világon sem volt akkor, és azért a néhány szerencsétlen gyémántrezgőért, amelyeket atyjaura adott át nekem, és én vittem át Franciaországba, igazán nem érdemes a régi emlékeket megbolygatni.

- Ó, uram - szólt Buckingham melegen, közelebb lépve D’Artagnanhoz, és megragadva kezét. - Tehát uraságod az! Mennyit kerestettük, és mennyire elvárhatja hálánkat!

- Várni, uram, úgy van; várni; ebben telt el az egész életem...

Ezalatt a hercegnő belefáradva a várakozásba, maga indult az idegen felé.

- Legalább a hercegnőnek való bemutatására ne várjon hiába, uram - mondta Buckingham herceg, megfordult, és mélyen meghajolt lady Henriette előtt.

- Hercegnő, bátyja, a király őfelsége kívánságára bemutatom fenségednek D’Artagnan lovagot.

- Hogy fenségednek szükség esetén biztos támasza és megbízható barátja legyen - tette hozzá Parry.

D’Artagnan meghajolt.

- Van még valami mondanivalója, Parry? - kérdezte lady Henriette, és D’Artagnanra mosolygott, de szavait az öreg szolgához intézte.

- Van, hercegnő. A király azt kívánja, hogy fenséged áhítattal jegyezze meg a lovag nevét, mert neki köszönheti őfelsége, mint mondotta, hogy trónját visszaszerezte.

Buckingham, Henriette hercegnő és Rochester csodálkozva néztek egymásra.

- Ez újabb kis titok, amellyel valószínűleg nem fogok eldicsekedni II. Károly király őfelsége fia előtt, mint ahogy az imént a gyémántokkal dicsekedtem a herceg előtt - jegyezte meg D’Artagnan.

- Madame - szólt Buckingham -, a lovag most már másodszor említ egy eseményt, amely teljes mértékben felkelti kíváncsiságomat, épp azért bátorkodom szíves engedelmét kérni, hogy kissé négyszemközt beszélhessek a lovaggal.

- Csak tessék, milord - felelte a hercegnő -, de adja vissza mennél hamarabb a lovagot, bátyám hűséges jó barátját.

A hercegnő most ismét belekarolt Rochesterbe, Buckingham pedig D’Artagnant fogta karon.

- Ó, mondja el, lovag, a gyémántok történetét - könyörgött D’Artagnannak a herceg. - Egész Angliában senki se ismeri, még a történet hősének egyetlen fia sem!

- Milord, az egész esetet csak egy embernek volna joga elmondani és az nem más, mint atyjaura. Ő úgy érezte, hogy hallgatnia kell, én pedig kérem, engedje meg, hogy követhessem példáját.

D’Artagnan meghajolt, és látszott rajta, hogy semmiféle könyörgés nem térítené el szándékától.

- Ha már így van a dolog - folytatta Buckingham -, bocsássa meg a kíváncsiságomat, kérem. És ha valamikor átmegyek Franciaországba...

Buckingham egyszerre a hercegnő felé fordult, aki azonban cseppet se törődött vele, mert egészen vagy legalábbis látszólag elmerült a Rochesterrel való beszélgetésbe.

Buckingham sóhajtott.

- Szóval?

- Azt mondtam, hogy ha valaha én is átmennék Franciaországba...

- Át fog jönni, milord - felelte D’Artagnan mosolyogva -, felelek róla, hogy átjön.

- Miből gondolja?

- Ó, én sajátos módon tudok jövendölni, és ha jósolok valamit, nemigen szoktam tévedni. Tehát ha átjön Franciaországba, akkor?...

- Akkor, akkor majd uraságod, akinek értékes barátsága királyok koronáját adja vissza, bátorkodom kérni, fordítsa felém azt az érdeklődést, amelyet apám iránt tanúsított.

- Milord - felelte D’Artagnan -, higgye el, nagyon megtisztel vele, ha odaát még emlékezni fog rám. De most engedje meg...

És visszafordult Lady Henriette-hez;

- Madame - mondta -, fenséged francia királyi hercegnő, ennélfogva remélem, hogy viszontlátom majd Párizsban. Életem egyik legboldogabb napja lesz, amikor fenséged valamelyik parancsa tudtomra fogja adni, hogy nem felejtette el: felséges bátyja a figyelmébe ajánlott.

D’Artagnan mélyen meghajolt a fiatal hercegnő előtt, aki királynői mozdulattal nyújtotta csókra a kezét.

- Ó, hercegnőm - mondta halkan Buckingham -, mit kellene tennem, hogy engem is ilyen kegyben részesítsen?

- Ej, milord - felelte Lady Henriette -, kérdezze csak meg D’Artagnan lovagtól, majd ő megmondja.